ENYÉSZET ELLENI MŰVÉSZET | Utcaképek 14.

Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán. 

Utcakép 14 

Most, hogy beszorultam a lakásba, annyira nincs mit megfigyelnem, hogy úgy ismerem a lakás minden zugát, mint a tenyerem. Na, már most a tenyerem… Szóval egyik nap üldögéltem a fotelben és nem volt mit tennem. Csak forgattam a sápadt kezeim, és elnézegettem őket. Megszámoltam az ujjaim, memorizáltam az ujjlenyomatom, és felfedeztem egy apró sebet a jobb tenyeremen. Ahogy megpillantottam, az unalom olyan gondolatokat kezdett gyártani, hogy magam is eltátottam a szám. 

Mindannyian rengeteg sebet, szálkát hordunk testünkben, lelkünkben. Fáj hozzáérnünk, vagy akárcsak rápillantanunk is, mégis várjuk, hogy magától begyógyuljon. Mert ugyebár a természet majd rendezi a dolgot. 

Akinek állt már szálka a kezébe, vagy bármi ilyesmi sérülést szenvedett, tudja jól, – amellett, hogy ez katonadolog – hogy ezeket a hívatlan vendégeket ki szokás húzni, ha nem jön magától, hát az orvos rásegít egy vágással. Persze ez nem egy fájdalommentes procedúra, de most képzeljük el, mi történik, ha nem szedjük ki. A szálka üldögél a tenyerünkben és enyhe, de állandó fájdalommal emlékeztet bennünket a jelenlétre. Idővel persze megunja társaságunk és gennyesedni kezd az érintett felület. Aki látott ilyet, tudja, hogy csúnya, gusztustalan látványt nyújt az ilyesmi. Mégis miért várnánk meg egy ilyen állapotot, amikor ezt meg lehet előzni? Húzzuk csak ki azt a szálkát, ha fájdalmas is, de ne várjuk meg, amíg elharapózik a helyzet és még több problémát okoz. Vegyük kezünkbe a sorsunk és ne várjuk, hogy a környezet elrendezze helyettünk!