ENYÉSZET ELLENI MŰVÉSZET | Utcaképek 13.

Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán. 

Utcakép 13

Az élelmiszerüzletek polcán rakásban állnak a befőttesüveg tornyok, dugig gyümölccsel, savanyúsággal és mi egymással. Nagyon jól elállnak ezek hosszú időkig. Akár az üzlet akár az otthoni kamra polcán. Az emlékeinkre hajaz egy kicsit, hiszen a lelkünk mélyén hasonló polcokon hasonló üvegekben tárolunk megannyi emléket. Talán tényleg úgy működhet ez, mint egy befőtt. Nem a friss gyümölcsöt tesszük el szárastul az üvegbe, csak azt, amit szeretünk, vagy amire szükségünk van. Mi sem tudunk mindent megjegyezni. Feldaraboljuk, feldolgozzuk, befőzzük az élményeket, majd úgy raktározzuk el. Elraktározzuk, mert az emlékeinkből élünk. Gondoljunk csak az iskolai feleletre, ahol a tegnap befőzött biológia anyagot kell megkóstoltatnunk a tanárral. Persze szerencsénkre van különbség emlék és befőtt közt. A kamrából elővett lekvárt, ha használjuk, nem tesszük vissza az üvegbe. Szép is lenne, ha úgy működne a kompót fogyasztásunk, mint emlékeink, melyeket időről-időre előveszünk, átdolgozunk és megváltozott tartalommal, jelentéssel, jelentőséggel visszateszünk a tárolóedénybe, majd visszakerülnek emlékezetünk polcára.

Érdekes belegondolni, hogy mások lelkében mi is egy befőttesüvegbe zárva üldögélünk. Na, nem pont mi, de az életünkből kiragadott, egy-egy időszaknak megfelelő énünk. Lehet nem is mi, hanem csak egy mozdulatunk, ahogy épp lesegítünk egy kabátot vagy, ahogy merengve ülünk az ágy szélen. Mert a lekvár pont úgy nem képes visszaadni a frissen szedett eper ízét, mint a mások alkotta vélemény, emlék sem fedi/fedheti le teljes valónkat.

 Ahogy a kamra polca üresedik, fogy az üveg tartalma, úgy fogynak emlékeink, míg nem felemésztünk mindent. Vajon van élet az emlékezet teljes hiányával? Hiszen feltevésem szerint, az emlékeinkből élünk.