Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán.
Utcakép 10
Talán hajnali öt óra lehetett, mikor a belvárosban leültem egy padra. Roppant hideg volt, még a randalírozó korombeliek is el-eltünedeztek. Ritka látványnak számít szerintem, hogy a csatornából kiáramló meleg levegő látható, de most alkalmam nyílt egészen belemerülni ebbe a jelenségbe. A rácsokon átáramló párafelhő összegyűlt a rács felett és a közepe úgy gomolygott, mint a felelő diák homlokán a kétségbeesés fekete fellegei, míg a teteje oszladozott és lassan semmivé lett. Mint a ma, a pillanat és az élet. Hát nem így van? Ráadásul pont, mint a pára ezek is csak átmeneti dolgok. Gondoljunk bele, hányszor fogjuk átélni életünk első repülő útját, hányszor lesz 2020. március 4-e, és hányszor lesz 10. utcakép? (Csak a teljesség kedvéért.) Egyszer, egyszer éljük meg ezeket a pillanatokat. Soha nem lesz még egy egészen olyan 8 óra 59 perc, mint ez a mostani. Ezt vajon észrevesszük, vagy elveszünk a szokások tengerében és minden percet valamihez hasonlóvá akarjuk tenni? És ha az utóbbi, akkor mégis miért vesszük el önként és dalolva a pillanat varázsát? Miért a múltat keressük a jelenben? Persze tanulni kell abból, ami megtörtént, de bánkódni rajta már minek? Míg ezen gondolkoztam, megannyi pillanatot mulasztottam el merengésemmel, de ugye ezen bánkódni minek? Inkább hazafele vettem az utat a pirkadatban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése