ENYÉSZET ELLENI MŰVÉSZET | Utcaképek 11.

Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán. 

Utcakép 11

Már nem is tudom, miért járhattam a temetőben aznap. Mintha nem is tudatosan jutottam volna oda. Elnéztem a majdnem szabályos sorokban fekvő sírköveket. Néhol egy-egy kő ferdén állt. Bár hasonlóak voltak a kövek és hasonlóan csupán egy-egy név állt rajtuk a hozzájuk tartozó évszámokkal, rengeteg egyedi történet volt eltemetve a talpam alá.

Milyen érdekes a magyar nyelv: a sírkertben sírok mellett siratják a halottakat. Ha az érdekességeknél tartok, hadd tegyek fel egy kérdést. Tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni, de az illem néha csupán egy bilincs a lábunkon és nem vagyok képes legyőzni a kíváncsiságom. Miért van nagyobb kultusza néha egy elhunytnak, mint az élőnek? Miért nem voltunk képesek arra, amit F. Scott Fitzgerald javasolt: „Mindnyájunknak meg kell tanulnunk, hogy addig mutassuk ki a barátságunkat a másik iránt, amíg él, nem pedig a halála után.” Vagy létezik, hogy egy élet ne lenne elég értékes, érdekes ahhoz, hogy felfigyeljen rá akár a birtokos, akár a környezet, míg virágzik, csupán akkor, mikor a lehullott szirmain tapos? Erős késztetést érzek, hogy ismét Fitzgeraldtól idézzek: „Amit elveszítünk, az sokkal édesebbnek tűnik utólag.”

Persze lehet, hogy túlbonyolítom és valójában egy szép sírhelyről, vagy egy emlékműről idővel egyszerűbb gondoskodni, mint egy halottról. Hiszen a fájdalom akkor a legerősebb, mikor temetjük a múltat, majd idővel, ahogy elporlad és csupán apró elemei maradnak, úgy alakul át a fájdalom is emlékké. 

Ahogy odább sétáltam, csúszóssá vált a talaj. Letekintettem, láttam, hogy temérdek virágszirom sír a talpam alatt. Egy közeli sírkő felől fújhatta az útra a szél.