ZéGeneráció új sorozata a #blog-on is olvashatóvá válik, de mindig csak aznap, amikor a következő rész elhangzik a rádióban... Olvassátok, s ha érdekel a folytatás, ma este 21:04-től hallgassátok meg a ZéGenerációban!
7. rész
Tudom, azt mondtam, nem teszek újévi fogadalmakat, de azért bevallom őszintén, egyet tettem: rendet teszek a „kincses” fiókjaimban. 18 év fölösleges kacatjai, belépőjegyek, képeslapok, emlékfüzetek, fotók és néhány régi játék is előkerült. Végignéztem mindezen, az első csörgőmtől egészen a mostani darabom szövegkönyvéig, ott hevert előttem az életem tárgyakban. Tartogattam őket, de alig néztem rájuk. Pedig sok emlék akkor jött vissza és csalt mosolyt az arcomra, vagy nedvesítette el a szeme, amikor kezembe vettem ezeket. Ez mind én vagyok. Ez mind az, ami azzá tett, aki most vagyok. És jött a kérdés, hogy akkor ki vagyok most. A célvesztés és a bizonytalanság legnagyobb forrása.
Ott volt előttem egy karnyújtásnyira a válasz, de csak különálló tárgyakat láttam, amik sehogy sem akartak egymáshoz kapcsolódni. Aztán rábukkantam a naplómra. Úgy olvastam, mint egy használati utasítást saját magamhoz. Ikeás bútornak éreztem magam. 300 elemből álltam és összeszerelhetetlennek tűntem. Volt benne szó családról, hogy a szüleim mennyi minden elrontottak és én mit nem fogok semmiképp sem úgy csinálni, mint ők. Felbukkantak a fiúk utáni érdeklődés első jelei, szőke hercegek fehér lovon és szörnyű, gyötrő szerelmi bánat. Célokkal, leendő munkahelyekkel és aláírás próbálkozások tömkelegével is találkoztam, bár ez elég egyhangú volt. Minden a színházról és a rendezősről szólt. Úgy éreztem, hogy ez egyszerre erősít meg és bizonytalanít el. Hiszen, ha már kiskoromban is erről álmodtam, akkor lehet, hogy tényleg ez az én utam. De mi van, ha ez az egész nem több, mint egy gyerekkori álom? Nem akart összeállni a kép. Sokszor éreztem magam a célegyenesben, de mindig kiderült, hogy összekevertem két csavart. Értettem az akkori énemet és a mostani énemet is, hasonlítottak is egymásra, de valahogy egyben nem állták meg a helyüket. Úgy éreztem kár volt belekezdeni. Ez csak még jobban összezavart mindent.
Ahogy kezdtem volna visszapakolni a fiók tartalmát, kezdtem rájönni, hogy talán végig rosszul próbálkoztam. Talán nem is az összerakás a lényeg. Talán ami hiányzik, az még nincs is meg, még meg sem történt az életemben. Félredobtam a tervrajzot, ami milliméter pontosan megmutatta, hogy hogyan kéne kinéznem és engedtem, hogy szétessen minden. Megengedtem magamnak, hogy ne tudjak semmit, hogy ne akarjak semmit se megoldani, hogy összekuszálódjon az, amit kibogoztam. Tíz perc volt. Tizennyolc év minden kétsége szakadt rám és mégis jól éreztem magam. Néztem, ahogy összedől minden, amit felépítettem és jól esett. Jól esett tudni, hogy van még minek összedőlnie. Mert tudtam, hogy van miből újraépíteni. Miért meséltem el mindezt? Volt már szó a naplómban bizonytalanságról, tervekről, döntésekről, keresésről és most azt hiszem, hogy volt szó mindezek elengedéséről. Megtelt a fiók a régi kacatokkal és tudtam, hogy én ott vagyok. Ott vagyok négy bútorlap közé zárva, szétszerelve, úgy, ahogy lennem kell, ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.
Elégedett voltam. Elégedett azzal, hogy végig tudtam nézni magamon, a gyökereimen, az emlékeimen és szembesülni tudtam azzal, hogy ez mind hozzám tartozik. Elégedett azzal, hogy rá tudtam jönni, hogy még nem kell összeraknom magamat, a régi kényszerképzeteimet ezzel kapcsolatban pedig el kell engednem. Csak kamaszos hanyagsággal hagynom kell, hogy történjen, aminek történnie kell. Elégedett, összeszereletlen, Ikeás bútorként sodródni, remélve, hogy egyszer majd szekrény lesz belőlem, ami sok év „fölösleges” kacatjait tárolhatja majd.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése