Egy halasztó egyetemista naplója | 6. rész

ZéGeneráció új sorozata a #blog-on is olvashatóvá válik, de mindig csak aznap, amikor a következő rész elhangzik a rádióban... Olvassátok, s ha érdekel a folytatás, ma este 21:04-től hallgassátok meg a ZéGenerációban! 

6. Rész

2019. Bizonytalanság, próbálkozás, bátorság, kudarc, hitetlenség, csalódottság. De igazából egyetlen szóban össze tudom foglalni mindezt. Keresés. Keresni magamat, az utamat, a céljaimat, kérdéseket és válaszokat. Hova érkeztem? Mit találtam? 

Most következnének a szentenciák és a megható gondolatok, világmegváltó ötletek és szembesülések, de sajnos nem. Amit találtam azok válasz nélküli kérdések, elveszettség és még nagyobb kétségbeesettség. Eddig úgy éreztem, hogy zuhanok, de lent vár egy trambulin, ami majd tovább lök. Most úgy érzem, hogy zuhanok és lent vár a beton, amibe arccal fogok becsapódni. Elindultam a ködben és a lámpának hitt fényfoltokról kiderült, hogy világító farkas szemek. Mi történt 2019-ben? Leérettségiztem, felvételiztem színházrendezőnek, nem vettek fel, eldöntöttem, hogy halasztok egy évet, elkezdtem írni ezt a naplót, saját színdarabon kezdtem el dolgozni és most itt állok. Eddig biztosan tudtam, hogy a rendezés az én utam, most biztosan tudom, hogy nem biztos, hogy a rendezés az én utam. Eddig biztos voltam abban, hogy jó ötlet halasztani egy évet, most biztos vagyok abban, hogy nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt halasztani egy évet. Tele vagyok kérdésekkel és nincsenek válaszok. Már nem akarok több kérdést keresni, de megtalálnak maguktól. Mi a kiút? 

Most kéne egy frappáns válasz azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, de én magam sem tudom. Talán majd a naplóm egy későbbi részében már fogok tudni tanácsokat adni, de egyenlőre csak az állapotot tudom leírni, ami bennem van, amiben benne vagyok és azt, hogy én most hogyan nézek a 2020-as évbe. Mert egy évtized zárul le és én pont ezen a szép, kerek fordulón nézek szembe azzal az évtizeddel, ami meghatározza az életem. Ez most nem költői túlzás, mert tényleg az életem múlik az elkövetkezendő tíz éven. De ne rohanjunk annyira előre. Éppen elég gondot jelent a 2020-as évvel való szembenézés is. El kell döntenem, hogy merre tovább. Nem teszek fogadalmakat és ígéreteket, mert úgysem fogom betartani őket. Viszont van egy dolog, ami 2020-ban előttem áll. Kikerülhetem, de valószínűleg csak rontanék a saját helyzetemen. Tükörbe kell néznem és nem, a kilók meg az évek miatt. Meg kell látnom a nyolc éves kislányt, aki rendező akart lenni és a tizennyolc éves nagylányt, aki tíz éven keresztül arról álmodozott, hogy rendező lesz, de most leginkább nyugdíjas akar lenni. El kell döntenem, hogy az, amiről azt hittem az életem, csak egy kisgyerek álma, vagy van benne realitás és jövő. Ami még nagyobb kérdés, hogy ha rájövök, hogy mégsem ez az utam, akkor mihez fogok kezdeni. 

De ne szaladjunk ennyire előre. Csak szépen lassan lépésről lépésre haladok. Tervezem az újévet, de csak kellő szabadsággal, hátha még rájövök, hogy inkább kókuszdió-biztonsági mérnök leszek. Elhatároztam, hogy bármi lesz, bármekkora sebességgel zuhanok a beton felé, bátor leszek. Mert a kudarc és a csalódottság nem arra tanított meg, hogy a bátorság rossz, hanem arra, hogy nélküle ezek sem lennének. Nemhogy farkasszemek, fény sem lenne a sötétben. 

2020. Bizonytalanság, félelem, kérdések, szembesülés, lehetőségek, bátorság, beton.