Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán, egy kis lendületet adva az egyre sötétedő, hideg, téli napokra.
Két fénycsóva tűnt elő a ködből. Abbamaradt minden dobolás, tánc és játék. Mindannyian felszálltak a járműre. Megszólalt az ajtók záródását jelző éles hang, majd tovarobogott a szürkületben a busz. Az együtt eltöltött negyed óra várakozásból csupán a csikkből felszálló füst maradt, lassan az is szertefoszlott.
Utcakép 3
Egy fagyos decemberi délután szétnéztem a buszra várakozók
közt. Öten álltunk ott. A megálló ülőhelyét egy idős bácsi foglalta el. Kezeit
botján pihentette, közben ujjaival szüntelenül dobolt. Mellette egy általános
iskolás fiúcska játszott a telefonján. Olyannyira elmerült a játék nyújtotta
élvezetekben, hogy észre sem vette, amikor kiesett a kesztyűje a kabátzsebből. A
kiépített megálló üvegfalát egy egyetemista korú lány támasztotta, fülében fehér
fülhallgatóval, közben lába alig észrevehetően mozgott a zeneritmusára. A
megállótól nem messze egy fiatal fiú dohányzott, mióta megérkeztem a második
szálra gyújtott rá, de alatta a hamuszürke hó több cigarettáról árulkodott.
A karácsony előtti időszak minden körben a várakozás ideje,
sorban állunk az ajándékokért, a piacon az ünnepi vacsora hozzávalóiért. Az
ember a várakozás perceit hajlamos pótcselekvésekkel tölteni, hogy elüsse a
rászabaduló időt, így ezek a hetek is csak elröppennek nyomtalanul a feje
felett. Talán most, advent ideje alatt mégis meg kellene pihennünk, és
újragondolni, hogy mit is jelent nekünk ez a várakozás. Mire várunk?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése