ENYÉSZET ELLENI MŰVÉSZET | Utcaképek 2.

Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán, egy kis lendületet adva az egyre sötétedő, hideg, téli napokra. 

Utcakép 2 

A Fehérvári úti piac mellett álltam, mikor egy hét-nyolc fős diák csoportot vettem észre. Mindegyik hátán egy-egy jól megtömött iskolatáska lógott. Már a tartásukon is meglátszott a tankönyvek súlya. Az út túl oldalán egy férfi vitt egy hatalmas csomagot a hóna alácsapva, mindkét keze tele volt a frissen vásárolt holmikkal, ezért kerülhetett oda a csomag. Az arcán aggodalom ült, vele együtt riadtan követtem szememmel a dobozt, mely lassan kicsúszott kezéből és a latyakos földre esett. Ahogy elvettem róla tekintetem, egy idős hölgyre lettem figyelmes, aki nagy szenvedések árán húzta maga után a banyatankját. Minden egyes úthibán való átjutás óriási problémát jelentett. A kocsi nagyokat rázkódott, szinte kitört a kereke, ahogy az aszfalt darabok közti résen áthúzta gazdája.  Megállt pihenni, körülnézett és összetalálkozott a tekintetünk.

Ahogy elnéztem ezeket a cipekedő embereket azon töprengtem, hogy vajon a terheiktől nem tudnának-e megválni. Hiszen gyakran cipel az ember olyan kapcsolatokat, szokásokat, amelyek csak megnehezítik a hétköznapjait.  Vajon minden egyes teherre szükségük van? Nincs olyan, amit feleslegesen cipelnek? Ha túl sok mindenre kell ügyelni, lesznek olyan csomagok, amelyet elejtenek. Vajon fogják tudni, hogy értékes vagy értéktelen, ami a földre esve sáros és használhatatlan lett? Miért nem válnak meg a felesleges tehertől vagy állnak megpihenni?


A hölgy megfogta a kocsi fogóját, és újult erővel indult neki a rá váró útnak.