INTERJÚ | Damokos Attila filmrendezővel

Ismét új tartalommal jelentkezik az Enyészet Elleni Művészet. Most egy hoszabb interjút olvashattok Damokos Attila filmrendezővel, aki mesélt nekünk pályaválasztásról, a filmek világáról és arról is, hogy milyen a Z generációt tanítani.

-         Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

-         Nagyon kíváncsi vagyok. Minden érdekel. Nem bírom, amikor valakinek titkai vannak a környezetemben. Nekem azt azonnal meg kell tudnom. Nagy valószínűséggel ez a tulajdonságom az, ami erre a pályára sodort engem, mert egy filmrendezőnek leginkább kíváncsinak kell lennie, illetve nagyon ambiciózusnak. Három szóban jellemezni magam nagyon nehéz. Most ennyi jutott eszembe hirtelen.

-         Miért pont filmrendezés?

-         A gimnáziumba, ahova jártam és ahol most tanítok, volt két, kiváló délutáni elfoglaltság. Az egyik a Latinovits Zoltán Diákszínpad volt, a másik pedig az a fotószakkör, amit most én csinálok néhány évvel később. Ez a kettő teljesen meghatározta a gyerekkoromat. Egyiken színházi darabokat játszottunk, kisebb-nagyobb sikerrel, a másikon pedig fotóztunk és videóztunk. Eldöntöttem, hogy engem a film nagyon érdekel, mert ez a színjátszásnak és a fotózásnak valahol a közepe. Elkezdtem kisfilmeket csinálni az osztálytársaimmal, amik rettenetesen rosszak voltak, de nagyon jól szórakoztunk rajta, amikor csináltuk. Általában nagyon szomorú történetek voltak egy szerelmi csalódásról, ami azért volt érdekes, mert soha nem voltam még semmilyen szerelmi csalódásban akkor, tehát nem tudtam tapasztalatokból beszélni erről. Kisgyerek voltam, csak tudtam, hogy ezek olyan drámai témák, ezzel nagyon érzékeny dolgokat lehet csinálni. Egyszer csak elhatároztam, hogy ezt komolyabban szeretném csinálni. Akkor még operatőr szerettem volna lenni. Úgy lettem filmrendező, hogy nem vettek fel operatőr szakra, hanem televízió oldalon kötöttem ki. Gyakorlatilag azért kezdtem el rendezéssel foglalkozni, mert egy nagyon jó barátomat felvették évfolyamtársamnak, operatőrnek. Végülis ő fogta a kamerát, én pedig mondtam, hogy mit vegyünk fel és ebből alakult ki a filmrendezés. Kezdetben ingyen videóklippeket csináltam a zenész barátaimnak, a saját kis zsebpénzünket tettük bele, aztán ebből szépen, lassan kialakult a dolog és profi filmrendezővé váltam.

-         Ha bármilyen másik szakmát választhattál volna, mi lett volna az?

-         Még a mai napig kacérkodom a gondolattal, hogy elmegyek péknek. Nekem az az álom szakmám. Nagyon romantikusnak tartom azt a dolgot, hogy valaki éjszaka dolgozik azért, hogy az emberek kenyeret egyenek. A legalapvetőbb élelmiszert éjszaka csinálják, amíg csendes a város. Én is nagyon sokat dolgozom éjszaka, akkor tudok például a legjobban írni, úgyhogy nekem az éjszakai léttel nincsen bajom. Szerintem még el fog jönni az a pillanata, amikor ott hagyok mindent és nyitok egy pékséget.

-         Mi fogott meg először a film világában?

-         Először a vizualitás fogott meg. Az tetszett benne, de szerintem ezzel mindenki így van, aki szereti a filmeket, hogy elvarázsol egy teljesen másik univerzumba a képek nyelvén. Ezért léptem tovább ezen az úton.

-         Mi az első filmes élményed?

-         Kettő, nagyon fontos filmélmény van, amit azóta emlegetek. Az egyik, az a Gladiátor című Russell Crowe film. Rettenetesen egyszerű, hatalmas amplitúdójú dramaturgiával építkező film és tizenkét évesen ez számomra csoda volt. A másik, a Mátrix című film. Ezekre mind a mai napig emlékszem. Már nyilván azért árnyaltabb karakterű dolgokat szeretek, de ezek olyan fontos filmélmények, hogy a mai napig meghatározzák azt, amit gondolok a filmről.

-         Mi inspirál egy filmhez?

-         Nagyon inspirál, hogy megnézzék a filmemet. Legalább legyen egy pár ember a világon, akit érdekel, hogy mit csinálok. Azért ez egy olyan szakma, ahol az inspirálja az embert, hogy eljusson sok másik emberhez, amit ő gondol a világról. Nagyon inspirálnak még az előttem lévő, nagy alkotók. Én rajongó típus vagyok, halálosan szerelmes vagyok például Tarr Béla művészetébe, még akkor is, ha teljesen nézhetetlennek tartom a filmjeit, mert amiket állít a filmezés nyelvén a világról, azok olyan súlyos és érzékeny állítások, amik engem rettenetesen inspirálnak. Van egy csomó fotográfus, akiknek minden nap követem a munkáit. Ezek azok, amikből merítkezem. Valószínűleg azért, mert erre felé szeretnék haladni.

-         Ha bármennyi pénzed lenne miről/milyen filmet csinálnál?

-         Ha bármennyi pénzem lenne, az azért inspiráló, mert akkor korlátlan a vizualitás. Akkor nem az van, hogy bele kell férni egy keretbe és az embernek önmaga cenzúrájának kell lennie. Ha bármennyi pénzem lenne, biztosan hatalmas díszletben dolgoznék. Akár egy történelmi filmben, az nagyon izgalmas lehet, vagy mondjuk, egy Mars film is nagyon jó lenne. Nagy valószínűséggel egy sci-fit csinálnék.  

-         Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

-         A legbüszkébb az első kisfilmemre vagyok. Az a címe, hogy Homunculus. Nagy szeretettel ajánlom mindenkinek. (ide kattintva tudjátok megnézni) Ez egy két és fél perces etűd. Nagyon szerzői világa van, szerintem nagyon erős a vizualitása, abszolút a képi hatáskeltés eszközével élve, minden kép úgy épül fel, hogy az valami más-más hatást váltson ki a nézőből. A mai napig, ha visszaemlékszem egy kedves munkámra, mindig ez ugrik be először. Itt dolgoztam először Derzsi Jánossal, aki a mai napig az egyik legfontosabb színész egyéniség számomra, akivel dolgoztam.

-         Hogy írnád le a saját rendezői stílusodat?

-         Engem nagyon érdekel az álló és a mozgókép határa, hogy mi az az első pillanat, amikor egy képből filmmé változik valami. Ezen a pici határmezsgyén végeztem a legtöbb kutatást, mint rendező. Az én rendezői stílusom, ha van ilyen, akkor az biztos, hogy az a kutatás, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb gesztussal a lehető legtöbbet elmesélni egy képpel. A filmjeimben általában ezek azért felfedezhetőek. Jellemzőek rám a hosszú, egybe tartott jelenetek, egy snittbe tartva, a nagyon szimmetrikusan komponált kamera mozgások. Ezek mind azért vannak, mert valójában azzal játszom, hogy mi történik, ha egy fotó megnyílik, és mi van mögötte.

-         Van kedvenc filmed?

-         Van. A Picasso kalandjai. Én nagyon nagy szeretettel ajánlom mindenkinek. Az a film, egyszerre csodálatosan érzékeny, rettenetesen vicces és bár nem ismertem Picassót, de azóta nagyon szeretnék vele megismerkedni. Álmaimban már sokszor találkoztam vele. Ez is egyébként nyilván nem véletlen, hogy a film, nagyon izgalmasan játszadozik azzal, hogy a festmény és a mozgókép között van-e határ vagy el lehet-e mosni. Engem nyilván a fotó és a film között érdekel ez a határ, de valószínűleg itt láttam először gyerekkoromban azt, hogy el lehet mosni a határokat az álló és a mozgókép között. A karakter is zseniális, a festmények csodálatosak és végtelenül érzékeny. Nagyon jó film.

-         Tanítasz is. Mit szeretnél átadni a diákoknak?

-         Nem azért kezdtem el tanítani, mert úgy éreztem, hogy van bennem egy felgyülemlett tudás, így huszonhét évesen, hanem azért, mert az a tanár úr, aki elkezdett engem a fotózás és a filmezés felé terelgetni tizennégy évesen, felhívott, hogy nincs-e kedvem, ugyanúgy ezt a terelgetést elvégezni a következő generációnak és ez nekem nagyon megtisztelő volt, ezért természetesen elvállaltam. Sokat dolgoztam azon, hogy hogyan tudnék hatással lenni ezekre a srácokra és hogyan tudnám belőlük kihozni azt, hogy ők szeressék a képet. Azt találtam ki, hogy úgy állok hozzá az összes órámhoz, a tanításhoz, hogy ugyanolyan dramaturgiát adok neki, mint bármelyik filmnek, amivel dolgozom. Mindig legyenek benne rétegek, amplitúdók, amikhez lehet igazán csatlakozni.

-         Mit élvezel a tanításban a legjobban?

-         Ez nagyon közhelyes válasz lesz, de az tetszik benne a legjobban, amikor látom, hogy ők mit csinálnak. Főleg a szakkörön, ahol kiscsoportos foglalkozás van, látok egy írást, vagy egy fotót, vagy egy filmet, amit készítenek ezek a srácok, az tud rám olyan hatással lenni, hogy lássam, a tanítás egy nagyon menő dolog. Ki lehet hozni emberekből olyan dolgokat, amikkel én csak most kezdtem el foglalkozni harminc évesen, ők pedig már most ezt csinálják tizenhat évesen és akkor már érzem, hogy van értelme ennek a dolognak.  

-         Könnyűnek tartod a Z generáció tanítását?

-         Természetesen nem könnyű tanítani, mert sokkal nehezebb lekötni ezt a generációt egy sima beszéddel. Alapból a tanár-diák viszony egy nagyon nehéz helyzet. Én rettenetesen rossz gyerek voltam és emlékszem, hogy hogyan viselkedtem a tanáraimmal. Most ezt kapom vissza. Ez a fajta klasszikus értelemben vett katedrán való tanítás, ez nem elég interaktív a Z generációnak. Erre fel kell készülni, ezzel foglalkozni kell. Ilyenkor érzi az ember, hogy egy elég hálátlan feladat tanítani. Viszont vizuálisan sokkal műveltebbek, mint az én generációm, mert már gyerekkoruktól kezdve ömlenek a képek az arcukba az internetről. Mivel már szűrt tartalmak érkeznek, ezért sokkal fejlettebb az ízlésük is. Nekem ezt meg kellett tanulnom, mert amikor én voltam gyerek, akkor nyílt meg az internet és nagyon sok ömlesztett baromságot kaptunk. Most már ezek a srácok sokkal könnyebben választanak jó és rossz között, ez sokkal könnyebbé teszi az én helyzetemet, mint mondjuk az én időmben a vizuális kultúrával foglalkozó tanárok helyzetét.