Az Utcaképekben a hétköznapok apró rezdüléseinek rögzítését olvashatjuk minden szerdán, egy kis lendületet adva az egyre sötétedő, hideg, téli napokra.
Utcaképek 4
Az adventi vásár dugig volt a késői látogatókkal, mikor leültem egy közeli padra. A kürtőskalácsos előtt összpontosult az utolsó roham. Az eladó úgy pörgött-forgott a fabódéban, hogy attól féltem elszédül. A szomszédban egy másik árus forralt borral kínálta az arra járókat. Mondanom sem kell, neki is volt forgalma. Ahogy telt az idő, elapadt az eddig megállíthatatlannak tűnő ember folyam és csak néhányan szállingóztak a kis faházak közt. Néhány türelmetlen árus már elkezdett pakolászni és kelletlenül szolgálta ki a vásárolni kívánókat.
Az ember, a társas lény, gyakran találja magát nagy tömegben, ahol lökdösik, rámorognak, sürgetik. Az efféle forgatagban könnyen érezheti magát egyedül. Elveszik az embertársai közt. Idegenek közt. Ezekben a pillanatokban fel sem tűnik, hogy egy hajóban evezünk. Mind individuumok vagyunk egy nagy közösségben, így ez a közösség darabjaira hullik. A tenger felbomlik megszámlálhatatlan, apró vízcseppre. Vajon nem lenne egyszerűbb az élet, ha nem csak együtt élnénk, de együtt is működnénk? A sárkányhajóban megannyi evezős van, de ezek csak együtt hatékonyak, ha mindenki érzése szerint evez, a hajó nem csak hogy nem halad, de az egyensúlyát is elveszti. Tehát nem az egységben az erő?
Hangosan zörgött a zár, ahogy az utolsó bódét is bezárták. Úgy kongott az ürességtől a vásár, ahogy a kiszáradt kútba ejtett kavics tompán földet ér a túlélésért küzdő vékony mohapárnán. Azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. Egyedül a végtelen éjszakában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése