Egy halasztó egyetemista naplója | 4. rész: Csupán bátornak kell lenni

 ZéGeneráció új sorozata a #blog-on is olvashatóvá válik, de mindig csak aznap, amikor a következő rész elhangzik a rádióban... Olvassátok, s ha érdekel a folytatás, ma este 21:04-től hallgassátok meg a ZéGenerációban! 

 

4. rész: Csupán bátornak kell lenni

Reggel nyolc. Csörög az óra. Reggeli, ügyintézés, énekóra, olaszóra, munkakeresés, ebéd, írás, beszélgetés a barátokkal, vacsora. Este tizenegy. Lefekvés.

Szeptemberben elindultam a rejtélyes és sötét erdőbe, a „munka világába”. Hiszen azért nem szerettem volna egész évben munkanélküliként tengetni mindennapjaimat. Valami még hiányzott a tanulás és a hobbijaim mellett. Nem indultam nagy reményekkel, de azért persze álmodozni álmodoztam. Aztán gyorsan jött az a bizonyos pofon, amiről egész regék szólnak. Ami az egészben a legviccesebb, hogy elutasítást sehol sem kaptam, de lehetőséget sem. Mindenki úgy tett, mintha segített volna, de csak be nem tartott ígéretekkel lettem gazdagabb. "Persze majd elolvasom, felhívom, visszaírok..." Persze nem így lett. Sőt, amikor néhány hét várakozás után újra rákérdeztem a dologra, megkaptam, hogy higgyem el, nem véletlenül nem válaszolt még, mondta már, hogy majd elolvassa, felhív, visszaír. Még én éreztem rosszul magam, hogy majd két hónap várakozás és reménykedés után van képem megkérdezni, hogy be kívánja-e tartani az ígéretét. Azon kívül, hogy a "persze" szó a "soha" szinonimájává vált, más eredményt nem értem el. Kiderült, hogy a mondás hazudik.

 

Nem a remény hal meg utoljára, mert úgy érzem az már meghalt, én pedig még mindig élek. Kellett néhány nap önsajnálat, hogy tovább tudjak lépni. De ezek után úgy döntöttem, hogy nem várok tovább. Ha nem kapok lehetőséget, csinálok én magamnak. Vettem egy ötletet, kicsit meggyúrtam, egy csipet bátorságot összeszedtem és kockáztattam. Úgy tűnik ez a recept hatékonyabb, mint az előző. Egyetlen telefonhívás után hét lelkes ember állt mögöttem, akik hittek bennem és egy projektben, amiről az első perctől fogva tudtuk, hogy nem hozza a pénzt, hanem viszi, viszont rengeteg munkát igényel, mégis egy szó nélkül támogatták. Rögtön társaságom is lett, ami már nagyon hiányzott. Ahogy gyűltek a teendők és a munka, úgy lettem egyre boldogabb. Az üres perceim szinte teljesen eltűntek. Mindig tudok magamnak munkát adni. Úgy tűnhet, hogy a szabadságom elveszett, de csak most került meg igazán. Megtanultam a saját magam főnöke lenni és ha elfáradok vagy ha úgy érzem szükségem van rá, sokkal könnyebben tudok  magamnak szabadidőt teremteni. Most pedig már biztosan kijelenthetem, hogy egy percig sem bántam meg, hogy nem kaptam „rendes” munkát. Ugyan hivatalosan még mindig munkanélküli vagyok, pénzt nem keresek, de lett egy csapat, amivel klassz a munka, lett egy közös ügy, ami mindannyiunkat lelkesít, és ez azt hiszem mindennél fontosabb.

 

Reggel nyolc. Csörög az óra. Reggeli, ügyintézés, énekóra, olaszóra, próba szervezés, ebéd, írás, tánc koreografálás, a saját színdarabom próbája, vacsora. Este tizenegy. Elégedett sóhaj. Le kéne feküdni, de még pörög bennem az adrenalin. Elvégre nem minden nap adatik meg az embernek, hogy a saját színdarabját mutathatja be. Ha az élet nem ad esélyt, adj esélyt magadnak. Csupán bátornak kell lenni.